VOLT óta ezt vártam. Valahogy nem úgy sikerült, ahogy elterveztem, de ahogy Szandra mondaná: úgy lehet megszépíteni az emlékeket, ha kizárod a rosszat és csak a jóra gondolsz vissza. Én most nem fogok szépíteni, let the madness begin.
Háromnegyed 12-kor találkoztunk (volna) Szandrával a Filatori-gátnál, de késett a vonatja és valahogy nekem is sikerült, úgyhogy fél 1 lett belőle. Amikor odaértem, ő már ott volt, és elindultunk a fesztre.
Az volt a tervünk, hogy kicsit körülnézünk, kajálunk, még a Lostprophets hangolását is láttuk, igaz csak 2 számra maradtunk ott, mert Timike nem bírt magával és menni akart. Útközben a bazársoron találtunk egy military-boltot, ahol én egyből kiszúrtam egy rejtőzködő miacsodát, ami Tomon volt az egyik theme nightjukon. Majdnem megvettem neki, de azt hiszem nem tudtunk dönteni e között és a kék tollboa között, amit Jarednek néztünk ki. Mondjuk azt inkább Gerard Waynek kellett volna megvenni. Ezután elmentünk a nagyszínpad felé, nem volt nehéz odatalálni, mert Szandrának egy egész térkép van a fejében... Egyszercsak szembejöttek velünk Éviék Szandival, Évi pedig rögtön a nyakunkba vetette magát. Iszonyatosan jó sminket csinált, olyan Hurricane-eset. Aztán elmentünk vizet venni, és beültünk bal oldalra, kb. a 2. sor környékére. Odaült mellénk két csaj, elkezdtünk dumálni. Nagyon jófejek voltak, a hajukat pedig imádtam. Fekete volt, egyik oldalt lilásrózsaszínre festve, másik oldalon majdnem teljesen lenyírva, benne egy triáddal.
Már majdnem ideje volt kezdeni az Overflow-nak, úgyhogy felálltunk. Innentől nem is kellett már sokat várni rájuk.
Overflow (HR)
Nekem ők voltak az egyik kedvencem a tegnapi line-upból. Olyan durván nyomják mint a Green Day, nem is tudnám máshoz hasonlítani őket. A gitáros (Nikica Jovanović) teljesen úgy néz ki mint Billie Joe, nem csak külsőre, hanem a viselkedése is. Tiszta őrült. Azért a többi srác se semmi, az énekesnek (Goran Živković) pedig olyan kék szeme van, hogy még a képeken is kivirít.
Csekkoljátok őket, megéri! Overflow official site
Hadouken! (UK)
A Hadouken! koncertjén éreztem úgy először, hogy meg akarok halni. Nagyon jól kezdtek, és igazság szerint nagyon jól nyomják, csak az a kib*szott pogó... Az volt a szerencsém, hogy az egyik Marsos kétméteres srác háttal nekem dőlt, mert ha nem tette volna, nekem annyi lett volna. Második sorban voltunk végig, azok a hülyék meg pont a hátunk mögött kezdték el. Ha egy kicsit később megyünk a színpadhoz vagy nem véd meg a srác, akkor halál lett volna. Na meg az énekes az elején ivott valamit, amit aztán mégsem nyelt le, és a közönségre köpött. Szandrával visítva hajoltunk el.
Amúgy a koncert nagyon jó volt, imádom a zenéjüket, csak hát ugye a halálfélelem XD
Kate Nash (UK)
Előtte nem ismertem a zenéjét, de nagyon tetszett. Alapból egy nagyon kedves csajnak tűnik, és jól kezelte a nehéz közönséget is. Amúgy érdekesen lett megoldva, Hadouken! és Kaiser Chiefs közé. Azért mindhárom teljesen eltérő stílus, és az első kb 3-4 sor masszívan Marsos volt, úgyhogy onnan nem számíthatott túl nagy tapsviharra.
A koncertet Kate végigugrálta és rohangálta, közben nem törődött a technikai berendezések épségével sem, és kikészítette a technikusokat. A nap hősei voltak a srácok, amikor a zongorát díszítő valamilyen anyagot díszítő karácsonyfadíszbe rakott égőknek tűnő cuccokról és az erősítők alól kapkodták le és szedték ki a mikrofon zsinórját. Nem egyszer, végig a koncerten. Egy kis bónusz számot is kaptunk tőlük, amikor a végén Kate felállt a szintetizátor tetejére, és a srácok egyből odavetették magukat, hogy azért mégse törjön már össze szegény csaj alatt.
A show fénypontja az volt, amikor Kate kiszúrt egy srácot, aki meztelen mellkasára írta, hogy "MARRY ME" egy szív kíséretében. A végén fel is hívta a színpadra, a de a biztonságiak először ki akarták dobni, a csaj meg ott üvöltözött, hogy ne, ne vigyétek el, engedjétek a színpadra. Első gondolatom ez volt: ott a mikrofon te hülye, mondjad már abba, ezt nem fogják így meghallani! Aztán a srác végre felkerült a színpadra, és Kate Nash megkapta a nap egyik legnagyobb ovációját.
Kaiser Chiefs (UK)
Tőlük egy számot ismertem, a Ruby-t, és nagyon reménykedtem benne, hogy el fogják játszani. Amikor meghallottam, csak erre tudtam gondolni: Remélem Jared hallja. (Ha valaki lemaradt volna róla, itt most Ruby nagyira céloztam) Az egyetlen hátulütője az volt a dolognak, hogy megjelent mögöttünk 3 részeg gyerek, és úgy nyomtak mint az állat, taposták a lábamat. Elég agresszívek voltak, és azt tervezték, hogy Mars közben hogy fognak kilökni minket és mennek az első sorba. Tényleg? És mégis hogy löktök ki? Átpréseltek a kordon lyukain és a spagettiszeretők kegyelmére bíztok minket? Hát köszi, de tényleg.
A koncertet amúgy élveztem, de még mindig nem volt az igazi, MARS lázban égtem.
30 SECONDS TO MARS (USA)
És végre eljött a várva várt pillanat. Chellával elkezdtünk izgulni, azt taglaltuk, vajon hoztak-e konfettiágyút, közben a részegek a hátunk mögött már szervezkedtek. Egy nagyon pici párperces késéssel kezdtek, de most nem tudtam átadni magam a zenének, ahogy azt VOLTon tettem. Az első 3 szám alatt gyakorlatilag az életemért küzdöttem (MÁSODIK SORBAN!!!!), mert a hátam mögött álló srác egyszerűen annyira "simult", hogy a bordáim majd' beletörtek. Ezenkívül levegőt sem nagyon kaptam, a biztonsági őrnek pedig vagy háromszor szóltam, hogy vegye már ki azt a faszt a hátam mögül, mindháromszor csúnyán nézett rá, és részéről el volt intézve ennyivel. Aztán a végén kiszedték K&Q közepén, akkor már kb. huszadjára szóltam, de nem volt gond...
Az akusztikus blokkig gyakorlatilag végig nyomtak (ez még elment volna magában, alap koncertbaj, hogy nyomnak), ütöttek-vágtak, arcba könyököltek, a szemüvegem pedig olyan ujjlenyomatos volt, hogy alig láttam tőle valamit, mert ugye lényeges dolog volt az arcomba nyomni a kezüket, nehogy már élvezni tudjam. Akkor könnyebbültem meg egy kicsit, amikor Jared felvette a gitárt és lenyugodtak körülöttem az emberek. Végre kaptam egy kis levegőt is. Itt jött a kedvenc részem. Hurricane, Alibi akusztik, végigvettem az egészet. Annyira gyönyörű volt, egyszerűen nem tudtam törődni a parasztokkal, csak énekeltem és aznap éjjel először adtam át magam teljesen a zenének. Aztán Jared váratlanul belekezdett a Rehab-be Amy Winehouse-tól. Annyira kedves volt tőle, hogy megemlékezett róla, hiszen aznap este neki kellett volna azon a színpadon állnia. Miután elénekelt két sort, még mondott egy pár szót Amy-ről, amiből alig értettem valamit, mert a részeg parasztok megint megcsinálták, és folyamatosan olyanokat üvöltöztek be, mint "Mi éneklünk veled Jared" és egyéb értelmes megnyilvánulásokat. Ezen 2 percig tudtam felhúzni magam, mert utána Jared belekezdett a Modern Myth-be. Annyira meglepődtem. Imádom azt a számot, az egyik, ami a legtöbbet jelenti nekem. Újból elengedtem magam, és relax üzemmódba kapcsoltam, csak élveztem a zenét. Nem érdekelt senki és semmi körülöttem, csak énekeltem és énekeltem, közben többször elcsuklott a hangom. Na nem azért, mert nem bírta a "sok" éneklést vagy ilyesmi, hanem mert sírtam. Tulajdonképpen az egész akusztikus részt úgy végigsírtam ahogy illik. De jó volt. Nagyon.
Ezután az őrület folytatódott, és én megint elkezdtem haldokolni. Azért a többit innentől már élveztem, de leírhatatlan az az érzés, amikor egyszerre 6 kéz pihen a válladon, túr a hajadba és teljesen összekócolja azt, közben pedig az összes lehetséges helyről nyomnak, ütnek, könyökölnek, és verik le a vesédet. Mindezektől függetlenül teljes nyugalomban konstatáltam, hogy szar a helyünk, és ha ezek az idióták az elején nem kezdtek volna el nyomulni felénk, akkor a többiek teljesen kulturáltan megmaradtak volna mögöttünk, épp annyi helyet hagyva egymásnak, hogy ne érezzük úgy, hogy meg akarunk halni. Így viszont mindenki azt hitte, hogy elől még van egy kis hely, jöttek a birkák után, a mögöttük lévő több ezer ember pedig követte őket. És akkor még ők nyafogtak, hogy nincs helyük...
Megint K&Q-el zártak, ahogy mindig, de annak ellenére, hogy teljesen elől álltam, és valószínűleg látták, ahogy szenvedek és nyomnak és a tüdőm mindjárt átpréselődik a bordáim között, Jared nem hívott fel a színpadra (nem is kötelessége, de jó lett volna, ha kiment XD), és a biztonsági őrök sem próbáltak segíteni, én meg nem bírtam szólni. Menet közben a zászlómat is elhagytam, a végén Szandra találta meg nekem.
Amikor végre kikeveredtünk koncert végén a tömegből, végre úgy éreztem, hogy életfunkcióim visszaálltak normál üzemmódra, hiába volt laposra nyomva az összes szervem odabent. Ezután még elmentünk a backstage-hez, hátha sikerül összehozni valamit, de nem jöttek ki. Állítólag Shannont látták egy kicsit, és Nikicát is láttuk az Overflow-ból. Szandra kezdett el visítani, hogy Billie Joe, Billie Joe az Overflow-ból, erre a srác akivel dumáltunk, felkapta a fejét, mert szerintem hirtelen azt hitte, hogy a Green Dayes Billie Joe-ról van szó. Nem tudhatta, hogy mi már megtaláltuk az alteregóját is XD Aztán én inkább hazamentem, Szandra pedig visszament a nővéréhez a fesztre.
A hazaút érdekes volt, félkómás fejjel ültem az éjszakai buszon, a fülem zúgott, a torkom nagyon fájt, de minden kellemetlenség ellenére is megérte. Végül is, végigálltam 5 koncertet, amiből úgy 4-et kifejezetten élveztem is (az az egy amit nem annyira a Hadouken volt, nem a MARS, nehogy félreértések legyenek belőle XD).
2011. augusztus 14., vasárnap
2011. július 31., vasárnap
Ennek a postnak tulajdonképpen nem lesz semmi értelme sem, szóval ha valakinek nem tetszik, cuki piros X odafent :)
Tegnap érkeztem meg Fonyódról, és rá kellett jöjjek, hogy nem csak akkor lehet unatkozni, amikor a rossz idő miatt egy szobában ülsz Balatonon és a 3 közszolgálati csatornát nézed (Marichuy és Második élet forevva, most meg már azt is tudom, hogy Juan Miguel Alejandro megcsalta feleségét Maria Fernandez de Flores-szel... -.-), hanem akkor is, ha amúgy lenne mit csináljak. Igaz most fejeztem be a pólófestést, de most hogy befejeztem, fogalmam sincs mit kezdjek magammal. Festenék még szívesen, csak se normális fehér pólóm nincs hozzá, se megfelelő színű festékem, elmenni itthonról pedig túl lusta vagyok. Hát, nem így terveztem a nyarat...
Tegnap érkeztem meg Fonyódról, és rá kellett jöjjek, hogy nem csak akkor lehet unatkozni, amikor a rossz idő miatt egy szobában ülsz Balatonon és a 3 közszolgálati csatornát nézed (Marichuy és Második élet forevva, most meg már azt is tudom, hogy Juan Miguel Alejandro megcsalta feleségét Maria Fernandez de Flores-szel... -.-), hanem akkor is, ha amúgy lenne mit csináljak. Igaz most fejeztem be a pólófestést, de most hogy befejeztem, fogalmam sincs mit kezdjek magammal. Festenék még szívesen, csak se normális fehér pólóm nincs hozzá, se megfelelő színű festékem, elmenni itthonról pedig túl lusta vagyok. Hát, nem így terveztem a nyarat...
2011. július 22., péntek
ELÉG VOLT!
Sosem értettem az olyan lányokat, akik hetente váltogatják a pasikat. Ráadásul úgy, hogy először halál szerelmesek, aztán 2 nap múlva már kezdik unni a dolgot, hét végére pedig már egyenesen utálják a srácot és szakítanak. Ezek után a barátaiknak azt mondják, hogy mennyire boldogok, közben pedig a közösségi oldalakra ezer szomorú szmájli kíséretében írnak ki szerelmes idézeteket nagy "szomorúságuk" jeleként, és úgy állítják be az egészet, mintha a srác szakított volna velük...
Egyszóval lányok, fogadjátok meg egy másik lány tanácsát: ha szakítotok, ne sajnáltassátok magatokat! Ti csináltátok, és ha szeretitek a másikat, akkor vagy ne szakítsatok, vagy ha megteszitek, ne sírjon a szátok, főleg ne nekem! Köszönöm.
Egyszóval lányok, fogadjátok meg egy másik lány tanácsát: ha szakítotok, ne sajnáltassátok magatokat! Ti csináltátok, és ha szeretitek a másikat, akkor vagy ne szakítsatok, vagy ha megteszitek, ne sírjon a szátok, főleg ne nekem! Köszönöm.
Summertime
Irie Maffia-System Failure
Vagy mégsem? Itthon ülök, és ezt a számot hallgatom. Valahogy annyira megszerettem őket, én sem tudom miért, mert alapvetően nem igazán az én stílusom. Valamit tudnak ezek srácok (és csaj), az tuti :)
Vagy mégsem? Itthon ülök, és ezt a számot hallgatom. Valahogy annyira megszerettem őket, én sem tudom miért, mert alapvetően nem igazán az én stílusom. Valamit tudnak ezek srácok (és csaj), az tuti :)
2011. július 20., szerda
Zöld Pardon, Irie Maffia
A VOLT fesztivál után ismét volt lehetőségem megnézni az Irie Maffiát. Július előtt azt sem tudtam kik ők, most pedig mániákusan hallgatom őket, és vadászom a pesti koncertjeiket. Ez volt az első a feszt óta, a Zöld Pardonban (mert majd még úgyis megyek, olyan nincs, hogy nem). Ezelőtt sosem voltam ott (bulifronton van még hova fejlődjek :D), de nagyon jó kis hely. Persze azért vannak ott is arcok, de hol nincsenek? XD
Tegnap Vilmával kezdtem hangolódni, egy kis Marsos triádos pólófestegetéssel, bár őt elég nehéz volt Irie-ra hangolni, mivel nem szereti őket. Úgy volt, hogy egy barátnője is ott lesz, aki viszont imádja őket, és vele talán elleszek.
Valahogy rossz előérzetem volt a mai estével kapcsolatban. Nem tudtam miért, csak egyszerűen előre láttam, hogy valami el fogja rontani a dolgot.
Az elején jól kezdődött, igaz kaptam egy kis sört az arcomba, de nem volt gáz. Aztán az Irie rajongó barátnő lelépett a haverokkal. Egy ideig mentem én is, de aztán az utolsó 3 szám környékén csak úgy lelépett és otthagyott a részegek között. Ez igazából nem volt baj, magamban sokkal jobban elvoltam, kevésbé éreztem feszélyezve magam. Csak púpok voltunk egymás hátán.
A társasági bakitól eltekintve a koncert eszméletlen jó volt. Iriék mindig elképesztő hangulatot csinálnak, Kemonért pedig nagy-nagy plusz pont megint :) Volton is ott volt, most is. Vagy ő állandó vendég náluk? Ezt még nem vágom igazán. :'D
A végén sikerült visszatapsolni őket 3 számra, bár az is lehet hogy benne volt a műsorban a "lemegyünk megvárjuk míg visszatapsolnak" című történet, nem tudom, mindenesetre az volt a kedvenc részem. Bacardi Cola, Bomboklaat, Hands In The Air. Három nagy kedvencem. Persze volt Slow Down Chale, Baszd Fel a Kéket, Go Home Soundboy és Jah Watching is, ezeket is nagyon szeretem. Na jó, az összes számukat szeretem, és mindegyiket végigtomboltam volna. És még fogom is, legközelebb nem hagyom, hogy akármi is elrontsa a hangulatomat.
Ami nagyon meglepett, hogy a koncerten néha szembetaláltam magam néhány VOLTos és 30STM-os pólóval is. Jéé, itt Mars fanok is vannak? Kicsit érdekes látványt nyújtottak egy Irie Maffia koncerten, de nekem nagyon tetszett.
A végén volt a legaranyosabb az egész. Sena azt taglalta, hogy milyen kár, hogy nem esik az eső, Kemon pedig peace-eket üvöltetett velünk, mire több száz kéz lendült a magasba a jól ismert jelet mutatva. Szép volt, de talán kicsit vicces és aranyos is ahogy Kemon magyarul beszélt :)
Összegezve eszméletlen jó kis este volt, és köszönöm drága Vilmámnak, hogy annak ellenére, hogy nem szereti őket, eljött velem!
Tegnap Vilmával kezdtem hangolódni, egy kis Marsos triádos pólófestegetéssel, bár őt elég nehéz volt Irie-ra hangolni, mivel nem szereti őket. Úgy volt, hogy egy barátnője is ott lesz, aki viszont imádja őket, és vele talán elleszek.
Valahogy rossz előérzetem volt a mai estével kapcsolatban. Nem tudtam miért, csak egyszerűen előre láttam, hogy valami el fogja rontani a dolgot.
Az elején jól kezdődött, igaz kaptam egy kis sört az arcomba, de nem volt gáz. Aztán az Irie rajongó barátnő lelépett a haverokkal. Egy ideig mentem én is, de aztán az utolsó 3 szám környékén csak úgy lelépett és otthagyott a részegek között. Ez igazából nem volt baj, magamban sokkal jobban elvoltam, kevésbé éreztem feszélyezve magam. Csak púpok voltunk egymás hátán.
A társasági bakitól eltekintve a koncert eszméletlen jó volt. Iriék mindig elképesztő hangulatot csinálnak, Kemonért pedig nagy-nagy plusz pont megint :) Volton is ott volt, most is. Vagy ő állandó vendég náluk? Ezt még nem vágom igazán. :'D
A végén sikerült visszatapsolni őket 3 számra, bár az is lehet hogy benne volt a műsorban a "lemegyünk megvárjuk míg visszatapsolnak" című történet, nem tudom, mindenesetre az volt a kedvenc részem. Bacardi Cola, Bomboklaat, Hands In The Air. Három nagy kedvencem. Persze volt Slow Down Chale, Baszd Fel a Kéket, Go Home Soundboy és Jah Watching is, ezeket is nagyon szeretem. Na jó, az összes számukat szeretem, és mindegyiket végigtomboltam volna. És még fogom is, legközelebb nem hagyom, hogy akármi is elrontsa a hangulatomat.
Ami nagyon meglepett, hogy a koncerten néha szembetaláltam magam néhány VOLTos és 30STM-os pólóval is. Jéé, itt Mars fanok is vannak? Kicsit érdekes látványt nyújtottak egy Irie Maffia koncerten, de nekem nagyon tetszett.
A végén volt a legaranyosabb az egész. Sena azt taglalta, hogy milyen kár, hogy nem esik az eső, Kemon pedig peace-eket üvöltetett velünk, mire több száz kéz lendült a magasba a jól ismert jelet mutatva. Szép volt, de talán kicsit vicces és aranyos is ahogy Kemon magyarul beszélt :)
Összegezve eszméletlen jó kis este volt, és köszönöm drága Vilmámnak, hogy annak ellenére, hogy nem szereti őket, eljött velem!
2011. július 18., hétfő
"There is a game that we all play..."
"...This game is called life and all the rules are insane"
~Irie Maffia-That Game
Elég szar egy játék.
Biztos éreztetek már úgy, hogy nem kellett volna megbíznotok egy hozzátok közel álló személyben. Most pont ugyanígy vagyok én is.
Az emberek nem szeretnek őszinték lenni. Vagy félnek a következményektől, vagy csak szimplán köcsögök. Nem azt mondom, hogy hazudni teljesen elfogadhatatlan, mert a kis, kegyes hazugságok igenis kellenek, de az ember egy baráttól igenis elvárná, hogy őszinte legyen. Tudom, nekem is megvannak a saját őrültségeim, nem mindig vagyok a legjobb barát, de mindig őszinte vagyok, és ezt a barátaimtól is elvárom. Épp ezért fáj ez most ennyire. Egy kapcsolat -akár baráti, akár szerelem- a kölcsönös bizalmon, a szereteten és az őszinteségen alapul. Kicsit olyan, mint a háromlábú szék: ha az egyik lába kitörik, a másik kettő még talán megtartja egy darabig, de a végén úgyis összedől az egész.
Valamiért velem soha senki sem őszinte -tisztelet annak a kevés kivételnek-, csak a hátam mögött tudnak beszélni rólam, persze ahhoz már senkinek sincs bátorsága, hogy a szemembe mondja, ha problémája van velem. Mindig azt mondtam, hogy sosem azt kell nézni, mit mondanak, hanem azt, hogy ki mondja. A baj az, hogy a barátaim sem mondják.
Az igazság fáj. Nagyon is. De egyszer úgyis szembesülni kell vele, nem lehet megúszni. Ennek ellenére nekem ez még mindig hazugságnak tűnik.
Mert az élet egy kurvanagy hazugság. Legalább hazudhatnának szebbet.
~Irie Maffia-That Game
Elég szar egy játék.
Biztos éreztetek már úgy, hogy nem kellett volna megbíznotok egy hozzátok közel álló személyben. Most pont ugyanígy vagyok én is.
Az emberek nem szeretnek őszinték lenni. Vagy félnek a következményektől, vagy csak szimplán köcsögök. Nem azt mondom, hogy hazudni teljesen elfogadhatatlan, mert a kis, kegyes hazugságok igenis kellenek, de az ember egy baráttól igenis elvárná, hogy őszinte legyen. Tudom, nekem is megvannak a saját őrültségeim, nem mindig vagyok a legjobb barát, de mindig őszinte vagyok, és ezt a barátaimtól is elvárom. Épp ezért fáj ez most ennyire. Egy kapcsolat -akár baráti, akár szerelem- a kölcsönös bizalmon, a szereteten és az őszinteségen alapul. Kicsit olyan, mint a háromlábú szék: ha az egyik lába kitörik, a másik kettő még talán megtartja egy darabig, de a végén úgyis összedől az egész.
Valamiért velem soha senki sem őszinte -tisztelet annak a kevés kivételnek-, csak a hátam mögött tudnak beszélni rólam, persze ahhoz már senkinek sincs bátorsága, hogy a szemembe mondja, ha problémája van velem. Mindig azt mondtam, hogy sosem azt kell nézni, mit mondanak, hanem azt, hogy ki mondja. A baj az, hogy a barátaim sem mondják.
Az igazság fáj. Nagyon is. De egyszer úgyis szembesülni kell vele, nem lehet megúszni. Ennek ellenére nekem ez még mindig hazugságnak tűnik.
Mert az élet egy kurvanagy hazugság. Legalább hazudhatnának szebbet.
Újra itt, több élménnyel mint eddig akármikor
Hát, nem is tudom hol kezdjem. Miután drága Vilmától megkaptam, hogy miért nem blogolok már, és barátnőm, Noémi is elkezdte, úgy döntöttem itt az ideje nekem is újrakezdeni.
Sok minden történt azóta, hogy utoljára itt voltam. Legfőképp a VOLT fesztivál történt, ami mély nyomokat hagyott bennem. Na de kezdjük is az elején.
Július 2-án, reggel 10-kor találkoztam 2 barátnőmmel, Vilmával és Emesével, akinek az édesanyja levitt minket kocsival Sopronba. Az út meglepő módon nem volt olyan hosszú, az "elviselhető" kategóriába sorolnám. Igaz a GPS az utolsó 1-2 kilométeren el akart minket vinni a susnyásba egy kis földúton a szállodáig, de aztán újraterveztettük vele az útvonalat. A másik probléma a navigációval az volt, hogy egy teljesen más helyen mutatta a szállodánkat, mint ahol valójában volt, ezért nekiálltunk előszedni a kis nyomtatott térképeinket, a mobilnetünket és mindenki mondta a magáét a kocsiban, hogy szerinte merre kell menni. Aztán végül megkérdeztünk egy csapat srácot, akik szinte már a hely koordinátáit is tudták, és milliméteres pontossággal behatárolták nekünk. Ezután következett a kitolatás a kapualjból ahova beálltunk, ami nem volt egyszerű a fesztivál területére, vagy éppen onnan kiözönlő tömegben, ráadásul kellemes sem a tolatóradar mellett. Vagy 20 percünkbe került mire kikászálódtunk onnan, mert persze sem a gyalogosok, sem az autósok nem akartak megállni, nehogymár egy fél percet is elpazaroljanak a drága idejükből.
Végre megérkeztünk a szállodába, ahol újabb meglepetés fogadott minket: a szobánkat még nem hagyta el az előző vendég, tehát várnunk kellett 2 órát, amíg végeztek a takarítással. Addig legalább ettünk valamit.
A tervünk az volt, hogy délután 4-re kimegyünk a fesztre, mivel akkor kezdődtek a koncertek azon a színpadon, ahol a 30 Seconds To Mars este 11-től játszott. Igen, képes voltam kimenni ilyen korán csak azért, hogy legyen helyem. Mondjuk ha azt vesszük, voltak ott jó páran, akik a reggeli órákban érkeztek, és a koncert kezdéséig ott álltak, szóval én semmi voltam hozzájuk képest. Végül kb. 16:30 körül hagytuk el a szállodát, kedves barátnőim sminkelési, és az én "elhagyomazászlót-afejemetis" akcióm miatt, de pont kiértünk a Belga közepe felé. Közben találkoztam Eszterrel, aki hippinek volt öltözve, de nagyon jól állt neki. A napszemüvegét pedig egyenesen nyúltam volna, olyan John Lennonos volt. Ezután barátnőim elmentek felderíteni a terepet, én pedig bevetettem magam az Irie Maffiába a 3. sorban. A koncertjük meglepően jó volt, sosem hallottam róluk azelőtt, de azóta mániákusan hallgatom a számaikat. Koncert közben elbeszélgettünk pár Echelonnal, egy külföldi csaj is kiszúrt magának (pontosabban a marsos karkötőmet), és ismerős arcokat is láttam.
A tervem az volt, hogy minden koncert után beljebb furakodok 'till me reach the first row, de mivel barátnőim nem voltak velem, és Eszter is ki akart menni megkeresni Alízékat, úgy döntöttem, hogy én is kimegyek és veszek egy üveg vizet.
Pár perces sms-ezés után ütköztem is Vilmáékkal, akik teljes katarzisban érkeztek az Európa-konyha elé. Mikor megkérdeztem, hogy mi történt, Vilma csak ennyit tudott felelni:
-KAUKÁZUS!!! VISSZATÉRTEK!
Mondanom sem kell, hogy nyugtató jelleggel enni kellett valamit, de az én fesztiválkártyám még nem volt feltöltve. Érdekes látvány lehettem a fehérre lakkozott körmömmel és marsos zászlóval a hátamon, mert amikor másodszor is visszamentem tölteni a kárytát ugyanahhoz a csajhoz, rám mosolygott, és megkérdezte:
-Na, mégis kellett volna az a +1000Ft?
Most ugorjunk a lényegre: az esti koncertek! Vilma és Mesi elmentek 30Y-ra, én pedig Rebivel, Zsófival, Domival és Mikivel belevetettem magam a The Ting Tingsbe. Itt már egyre erőszakosabbak voltak az emberek, én pedig egyre idegesebb lettem. Alapból nem vagyok egy beszólogatós ember, de most kitört belőlem az állat, és mindenkit kiosztottam aki csak egy picit is zavart. Persze előtte megvártam, hogy kellőképpen ideges legyek hozzá. A koncertek közti zenék valamennyire ezen is segítettek, főleg Lilly Allen Fck You-ja és Pink So What-ja, amiket a legjobb időben játszottak le a koncertre váró közönségnek, mivel előttünk állt 3 igen agresszíven tolakodó és lábtaposó Kalkbrenner-es csaj, mi pedig teli torokból üvöltöttük a fülükbe, hogy "fck you, fck you, fuck you very very hard", Ting Tingsen pedig ugyanezt tettük a Shut Up And Let Me Go alatt. Legalább bevált a taktikánk, mert MARS előtt szépen kimentek a tömegből.
Nem sokkal ezután elkezdték kipakolni MARSék cuccát. Én Shannon oldalán álltam, és pont jól ráláttam a hatalmas és gyönyörű dobarzenálra, ami hihetetlenül magasan volt felpakolva az állványra. Legnagyobb meglepetésemre a hjúdzs triádot is kihozták, amit általában inkább arénás koncertekre pakolnak ki, én pedig már akkor éreztem, hogy iszonyat jó koncert lesz, sok swet sweat muddafiggin' sweat-tel. Még konfettiágyú is volt, ami szegény Niki szerencsétlenségére pont előtte bújt meg, a vége pedig az lett, hogy lenyelt pár papírt. Volt egy kis csúszás, de amikor megszólalt az Escape, mindent elfelejtetett velem. Körülöttem mindenki ordított, sikított, énekelt, én pedig kezdtem átadni magam a zenének, annyira, hogy azt is alig vettem észre, amikor Jared Sopron helyett tökéletes angolsággal Szopron-t mondott, pedig előtte megfogadtam, hogy ha így mondja ki, én szét fogom röhögni magam. A setlistre már nem igazán emlékszem, de az akkusztikus rész nagyon megfogott. Van benne valami varázslatos, amikor Jared kiáll egy szál gitárral a kezében, és elkezdi játszani a Hurricane-t. Annyira gyönyörű volt, hogy azt el nem lehet mondani, hát még utána az Alibi... Mindenki megállt egy pillanatra, és egy emberként énekeltünk Jareddel, aki néha elcsúszott kicsit a rosszalkodó hangja miatt, de mi segítettünk neki. Neki is tetszett a közönség, mert közben kipillantott valakire a backstage-ben, mosolygott és bólogatott egyet. Ezt felénk is jelezte a "You people are beautiful" kijelentéssel, amitől én ott helyben olvadtam volna, ha nem nyomtak volna 4 oldalról.
Egy másik emlékezetes pillanat volt számomra a minden koncerten megtartott "What the fuck is wrong with you" Jared-jelenség. Az oldal ahol én álltam, rendesen tombolt, a másik viszont elég nyugis volt, ezért Jared odament, megkérdezte tőlük a mára szállóigévé vált mondatát, majd felszólította őket az ugrálásra. Visszaszámolt, mire mindenki elkezdett ugrálni a nyugis oldalon. A mi oldalunk persze azt hitte, hogy nekünk végre van egy kis pihi, de Jared hozzánk is átjött megkérdezni a kedvenc mondatát, nekem pedig már másodjára kellett rájöjjek: MARSon nincs megállás egy másodpercre sem, de ez pont így van jól.
Közeledett a koncert vége, Jared pedig felhívott pár embert a színpadra egy jó kis K+Q-hez. Hatalmas meglepetés volt, amikor megkért egy srácot, hogy fordítson neki angolról magyarra. Persze az elején csak azt láttuk, ahogy a 2 srác bizalmasan sutyorog, de aztán Jared felegyenesedett, felemelte a mikrofont, összeszedte magát, és kimondta a varázsszót, amitől mindenki sikítórohamot kapott: "Szeretlek!" Ezután újabb bizalmas eszmecsere következett a fordító sráccal, majd egy újabb kijelentés: "Van egy meglepetésem!", ebbe persze már beletört egy kicsit szegény nyelve. A következő szótól már pláne mindenki megőrült: "Visszatérünk!" Innen persze már angolul beszélt, én pedig még most is emlékszem minden szavára: "I wanna let you know, this is a very.. this is a big secret, we have to keep it together, okay, but I gotta tell you tonight, Thirty Seconds To Mars will be headlining the Sziget festival" Itt egy akkora tapsorkán következett, hogy a dobhártyám majd beszakadt, de nem érdekelt, teli torokból és tiszta szívből ordítottam én is a közönséggel. Sajnos ezután hamar vége lett a koncertnek, és én még most sem igazán fogtam fel mit is éltem át igazából. Persze a koncert utáni "rohangáljunk egy szál szétizzadt pólóban" akciómnak meg lett a következménye, de barátnőimtől kaptam egy pulcsit és egy bélelt dzsekit a hazaútra a saját kis vékony pulcsimra, és a szállodáig visszafele eszkimósztájlban nyomtam. Az utat persze gyalog tettük meg, de így is felejthetetlen nap volt.
A másnap elég érdekes volt. Koncert után hajnali 2-kor estünk be az ágyba, utána reggel 10-ig el kellett hagynunk a szobát. Én kikászálódtam az ágyból 9:30 körül, rekordsebességgel elkészültem és lementünk reggelizni a hotel éttermébe. Evés közben szembejött velem egy pár Marsos TIW deluxe dizájnos póló is, ami így a reggeli félkómás állapotomban eléggé meglepett. Ezután visszamentünk a szobába, és lehoztuk a csomagokat. Amikor kinyílt a liftajtó, már bent volt egy pasi meg egy csaj, de pont befértünk. Mivel én támolyogtam be utoljára a liftbe, engem ért az a megtisztelő feladat, hogy megnyomjam a lift gombját. Persze nem sikerült, mert ahogy megálltam és biztonságosnak éreztem a helyzetet, félig bealudtam. Vilma szólt rám, hogy "Timi, nyomd már meg a gombot hogy bezáródjon az ajtó!" Én hirtelen felriadtam és megnyomtam a gombot, viszont a srác és a csaj jót röhögött rajtam. Ezután a negyediken még egyszer kinyílt a liftajtó (nyolcadikról jöttünk), ahol szintén elfelejtettem megnyomni a gombot, vagy csak megint állva elaludtam, nem tudom. Mindenesetre amikor kiléptünk a szálloda halljából, Vilma tájékoztatott, hogy a srác akivel a liftben voltunk, a Pál utcai fiúk énekese volt. Én szokás szerint próbáltam javítani a helyzetemen a "lehetett volna rosszabb is" felfogásommal, és ezt mondtam: "Még jó, hogy nem humorista volt..."
Hát ennyi fért bele ebbe a 2 csodálatos napba, én szokásomhoz híven hoztam a formám,de az tuti, hogy sosem fogom elfelejteni. Thank you, Thirty Seconds To Mars!
Sok minden történt azóta, hogy utoljára itt voltam. Legfőképp a VOLT fesztivál történt, ami mély nyomokat hagyott bennem. Na de kezdjük is az elején.
Július 2-án, reggel 10-kor találkoztam 2 barátnőmmel, Vilmával és Emesével, akinek az édesanyja levitt minket kocsival Sopronba. Az út meglepő módon nem volt olyan hosszú, az "elviselhető" kategóriába sorolnám. Igaz a GPS az utolsó 1-2 kilométeren el akart minket vinni a susnyásba egy kis földúton a szállodáig, de aztán újraterveztettük vele az útvonalat. A másik probléma a navigációval az volt, hogy egy teljesen más helyen mutatta a szállodánkat, mint ahol valójában volt, ezért nekiálltunk előszedni a kis nyomtatott térképeinket, a mobilnetünket és mindenki mondta a magáét a kocsiban, hogy szerinte merre kell menni. Aztán végül megkérdeztünk egy csapat srácot, akik szinte már a hely koordinátáit is tudták, és milliméteres pontossággal behatárolták nekünk. Ezután következett a kitolatás a kapualjból ahova beálltunk, ami nem volt egyszerű a fesztivál területére, vagy éppen onnan kiözönlő tömegben, ráadásul kellemes sem a tolatóradar mellett. Vagy 20 percünkbe került mire kikászálódtunk onnan, mert persze sem a gyalogosok, sem az autósok nem akartak megállni, nehogymár egy fél percet is elpazaroljanak a drága idejükből.
Végre megérkeztünk a szállodába, ahol újabb meglepetés fogadott minket: a szobánkat még nem hagyta el az előző vendég, tehát várnunk kellett 2 órát, amíg végeztek a takarítással. Addig legalább ettünk valamit.
A tervünk az volt, hogy délután 4-re kimegyünk a fesztre, mivel akkor kezdődtek a koncertek azon a színpadon, ahol a 30 Seconds To Mars este 11-től játszott. Igen, képes voltam kimenni ilyen korán csak azért, hogy legyen helyem. Mondjuk ha azt vesszük, voltak ott jó páran, akik a reggeli órákban érkeztek, és a koncert kezdéséig ott álltak, szóval én semmi voltam hozzájuk képest. Végül kb. 16:30 körül hagytuk el a szállodát, kedves barátnőim sminkelési, és az én "elhagyomazászlót-afejemetis" akcióm miatt, de pont kiértünk a Belga közepe felé. Közben találkoztam Eszterrel, aki hippinek volt öltözve, de nagyon jól állt neki. A napszemüvegét pedig egyenesen nyúltam volna, olyan John Lennonos volt. Ezután barátnőim elmentek felderíteni a terepet, én pedig bevetettem magam az Irie Maffiába a 3. sorban. A koncertjük meglepően jó volt, sosem hallottam róluk azelőtt, de azóta mániákusan hallgatom a számaikat. Koncert közben elbeszélgettünk pár Echelonnal, egy külföldi csaj is kiszúrt magának (pontosabban a marsos karkötőmet), és ismerős arcokat is láttam.
A tervem az volt, hogy minden koncert után beljebb furakodok 'till me reach the first row, de mivel barátnőim nem voltak velem, és Eszter is ki akart menni megkeresni Alízékat, úgy döntöttem, hogy én is kimegyek és veszek egy üveg vizet.
Pár perces sms-ezés után ütköztem is Vilmáékkal, akik teljes katarzisban érkeztek az Európa-konyha elé. Mikor megkérdeztem, hogy mi történt, Vilma csak ennyit tudott felelni:
-KAUKÁZUS!!! VISSZATÉRTEK!
Mondanom sem kell, hogy nyugtató jelleggel enni kellett valamit, de az én fesztiválkártyám még nem volt feltöltve. Érdekes látvány lehettem a fehérre lakkozott körmömmel és marsos zászlóval a hátamon, mert amikor másodszor is visszamentem tölteni a kárytát ugyanahhoz a csajhoz, rám mosolygott, és megkérdezte:
-Na, mégis kellett volna az a +1000Ft?
Most ugorjunk a lényegre: az esti koncertek! Vilma és Mesi elmentek 30Y-ra, én pedig Rebivel, Zsófival, Domival és Mikivel belevetettem magam a The Ting Tingsbe. Itt már egyre erőszakosabbak voltak az emberek, én pedig egyre idegesebb lettem. Alapból nem vagyok egy beszólogatós ember, de most kitört belőlem az állat, és mindenkit kiosztottam aki csak egy picit is zavart. Persze előtte megvártam, hogy kellőképpen ideges legyek hozzá. A koncertek közti zenék valamennyire ezen is segítettek, főleg Lilly Allen Fck You-ja és Pink So What-ja, amiket a legjobb időben játszottak le a koncertre váró közönségnek, mivel előttünk állt 3 igen agresszíven tolakodó és lábtaposó Kalkbrenner-es csaj, mi pedig teli torokból üvöltöttük a fülükbe, hogy "fck you, fck you, fuck you very very hard", Ting Tingsen pedig ugyanezt tettük a Shut Up And Let Me Go alatt. Legalább bevált a taktikánk, mert MARS előtt szépen kimentek a tömegből.
Nem sokkal ezután elkezdték kipakolni MARSék cuccát. Én Shannon oldalán álltam, és pont jól ráláttam a hatalmas és gyönyörű dobarzenálra, ami hihetetlenül magasan volt felpakolva az állványra. Legnagyobb meglepetésemre a hjúdzs triádot is kihozták, amit általában inkább arénás koncertekre pakolnak ki, én pedig már akkor éreztem, hogy iszonyat jó koncert lesz, sok swet sweat muddafiggin' sweat-tel. Még konfettiágyú is volt, ami szegény Niki szerencsétlenségére pont előtte bújt meg, a vége pedig az lett, hogy lenyelt pár papírt. Volt egy kis csúszás, de amikor megszólalt az Escape, mindent elfelejtetett velem. Körülöttem mindenki ordított, sikított, énekelt, én pedig kezdtem átadni magam a zenének, annyira, hogy azt is alig vettem észre, amikor Jared Sopron helyett tökéletes angolsággal Szopron-t mondott, pedig előtte megfogadtam, hogy ha így mondja ki, én szét fogom röhögni magam. A setlistre már nem igazán emlékszem, de az akkusztikus rész nagyon megfogott. Van benne valami varázslatos, amikor Jared kiáll egy szál gitárral a kezében, és elkezdi játszani a Hurricane-t. Annyira gyönyörű volt, hogy azt el nem lehet mondani, hát még utána az Alibi... Mindenki megállt egy pillanatra, és egy emberként énekeltünk Jareddel, aki néha elcsúszott kicsit a rosszalkodó hangja miatt, de mi segítettünk neki. Neki is tetszett a közönség, mert közben kipillantott valakire a backstage-ben, mosolygott és bólogatott egyet. Ezt felénk is jelezte a "You people are beautiful" kijelentéssel, amitől én ott helyben olvadtam volna, ha nem nyomtak volna 4 oldalról.
Egy másik emlékezetes pillanat volt számomra a minden koncerten megtartott "What the fuck is wrong with you" Jared-jelenség. Az oldal ahol én álltam, rendesen tombolt, a másik viszont elég nyugis volt, ezért Jared odament, megkérdezte tőlük a mára szállóigévé vált mondatát, majd felszólította őket az ugrálásra. Visszaszámolt, mire mindenki elkezdett ugrálni a nyugis oldalon. A mi oldalunk persze azt hitte, hogy nekünk végre van egy kis pihi, de Jared hozzánk is átjött megkérdezni a kedvenc mondatát, nekem pedig már másodjára kellett rájöjjek: MARSon nincs megállás egy másodpercre sem, de ez pont így van jól.
Közeledett a koncert vége, Jared pedig felhívott pár embert a színpadra egy jó kis K+Q-hez. Hatalmas meglepetés volt, amikor megkért egy srácot, hogy fordítson neki angolról magyarra. Persze az elején csak azt láttuk, ahogy a 2 srác bizalmasan sutyorog, de aztán Jared felegyenesedett, felemelte a mikrofont, összeszedte magát, és kimondta a varázsszót, amitől mindenki sikítórohamot kapott: "Szeretlek!" Ezután újabb bizalmas eszmecsere következett a fordító sráccal, majd egy újabb kijelentés: "Van egy meglepetésem!", ebbe persze már beletört egy kicsit szegény nyelve. A következő szótól már pláne mindenki megőrült: "Visszatérünk!" Innen persze már angolul beszélt, én pedig még most is emlékszem minden szavára: "I wanna let you know, this is a very.. this is a big secret, we have to keep it together, okay, but I gotta tell you tonight, Thirty Seconds To Mars will be headlining the Sziget festival" Itt egy akkora tapsorkán következett, hogy a dobhártyám majd beszakadt, de nem érdekelt, teli torokból és tiszta szívből ordítottam én is a közönséggel. Sajnos ezután hamar vége lett a koncertnek, és én még most sem igazán fogtam fel mit is éltem át igazából. Persze a koncert utáni "rohangáljunk egy szál szétizzadt pólóban" akciómnak meg lett a következménye, de barátnőimtől kaptam egy pulcsit és egy bélelt dzsekit a hazaútra a saját kis vékony pulcsimra, és a szállodáig visszafele eszkimósztájlban nyomtam. Az utat persze gyalog tettük meg, de így is felejthetetlen nap volt.
A másnap elég érdekes volt. Koncert után hajnali 2-kor estünk be az ágyba, utána reggel 10-ig el kellett hagynunk a szobát. Én kikászálódtam az ágyból 9:30 körül, rekordsebességgel elkészültem és lementünk reggelizni a hotel éttermébe. Evés közben szembejött velem egy pár Marsos TIW deluxe dizájnos póló is, ami így a reggeli félkómás állapotomban eléggé meglepett. Ezután visszamentünk a szobába, és lehoztuk a csomagokat. Amikor kinyílt a liftajtó, már bent volt egy pasi meg egy csaj, de pont befértünk. Mivel én támolyogtam be utoljára a liftbe, engem ért az a megtisztelő feladat, hogy megnyomjam a lift gombját. Persze nem sikerült, mert ahogy megálltam és biztonságosnak éreztem a helyzetet, félig bealudtam. Vilma szólt rám, hogy "Timi, nyomd már meg a gombot hogy bezáródjon az ajtó!" Én hirtelen felriadtam és megnyomtam a gombot, viszont a srác és a csaj jót röhögött rajtam. Ezután a negyediken még egyszer kinyílt a liftajtó (nyolcadikról jöttünk), ahol szintén elfelejtettem megnyomni a gombot, vagy csak megint állva elaludtam, nem tudom. Mindenesetre amikor kiléptünk a szálloda halljából, Vilma tájékoztatott, hogy a srác akivel a liftben voltunk, a Pál utcai fiúk énekese volt. Én szokás szerint próbáltam javítani a helyzetemen a "lehetett volna rosszabb is" felfogásommal, és ezt mondtam: "Még jó, hogy nem humorista volt..."
Hát ennyi fért bele ebbe a 2 csodálatos napba, én szokásomhoz híven hoztam a formám,de az tuti, hogy sosem fogom elfelejteni. Thank you, Thirty Seconds To Mars!
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)