Újra itt, több élménnyel mint eddig akármikor

Hát, nem is tudom hol kezdjem. Miután drága Vilmától megkaptam, hogy miért nem blogolok már, és barátnőm, Noémi is elkezdte, úgy döntöttem itt az ideje nekem is újrakezdeni.

Sok minden történt azóta, hogy utoljára itt voltam. Legfőképp a VOLT fesztivál történt, ami mély nyomokat hagyott bennem. Na de kezdjük is az elején.
Július 2-án, reggel 10-kor találkoztam 2 barátnőmmel, Vilmával és Emesével, akinek az édesanyja levitt minket kocsival Sopronba. Az út meglepő módon nem volt olyan hosszú, az "elviselhető" kategóriába sorolnám. Igaz a GPS az utolsó 1-2 kilométeren el akart minket vinni a susnyásba egy kis földúton a szállodáig, de aztán újraterveztettük vele az útvonalat. A másik probléma a navigációval az volt, hogy egy teljesen más helyen mutatta a szállodánkat, mint ahol valójában volt, ezért nekiálltunk előszedni a kis nyomtatott térképeinket, a mobilnetünket és mindenki mondta a magáét a kocsiban, hogy szerinte merre kell menni. Aztán végül megkérdeztünk egy csapat srácot, akik szinte már a hely koordinátáit is tudták, és milliméteres pontossággal behatárolták nekünk. Ezután következett a kitolatás a kapualjból ahova beálltunk, ami nem volt egyszerű a fesztivál területére, vagy éppen onnan kiözönlő tömegben, ráadásul kellemes sem a tolatóradar mellett. Vagy 20 percünkbe került mire kikászálódtunk onnan, mert persze sem a gyalogosok, sem az autósok nem akartak megállni, nehogymár egy fél percet is elpazaroljanak a drága idejükből.
Végre megérkeztünk a szállodába, ahol újabb meglepetés fogadott minket: a szobánkat még nem hagyta el az előző vendég, tehát várnunk kellett 2 órát, amíg végeztek a takarítással. Addig legalább ettünk valamit.
A tervünk az volt, hogy délután 4-re kimegyünk a fesztre, mivel akkor kezdődtek a koncertek azon a színpadon, ahol a 30 Seconds To Mars este 11-től játszott. Igen, képes voltam kimenni ilyen korán csak azért, hogy legyen helyem. Mondjuk ha azt vesszük, voltak ott jó páran, akik a reggeli órákban érkeztek, és a koncert kezdéséig ott álltak, szóval én semmi voltam hozzájuk képest. Végül kb. 16:30 körül hagytuk el a szállodát, kedves barátnőim sminkelési, és az én "elhagyomazászlót-afejemetis" akcióm miatt, de pont kiértünk a Belga közepe felé. Közben találkoztam Eszterrel, aki hippinek volt öltözve, de nagyon jól állt neki. A napszemüvegét pedig egyenesen nyúltam volna, olyan John Lennonos volt. Ezután barátnőim elmentek felderíteni a terepet, én pedig bevetettem magam az Irie Maffiába a 3. sorban. A koncertjük meglepően jó volt, sosem hallottam róluk azelőtt, de azóta mániákusan hallgatom a számaikat. Koncert közben elbeszélgettünk pár Echelonnal, egy külföldi csaj is kiszúrt magának (pontosabban a marsos karkötőmet), és ismerős arcokat is láttam.
A tervem az volt, hogy minden koncert után beljebb furakodok 'till me reach the first row, de mivel barátnőim nem voltak velem, és Eszter is ki akart menni megkeresni Alízékat, úgy döntöttem, hogy én is kimegyek és veszek egy üveg vizet.
Pár perces sms-ezés után ütköztem is Vilmáékkal, akik teljes katarzisban érkeztek az Európa-konyha elé. Mikor megkérdeztem, hogy mi történt, Vilma csak ennyit tudott felelni:
-KAUKÁZUS!!! VISSZATÉRTEK!
Mondanom sem kell, hogy nyugtató jelleggel enni kellett valamit, de az én fesztiválkártyám még nem volt feltöltve. Érdekes látvány lehettem a fehérre lakkozott körmömmel és marsos zászlóval a hátamon, mert amikor másodszor is visszamentem tölteni a kárytát ugyanahhoz a csajhoz, rám mosolygott, és megkérdezte:
-Na, mégis kellett volna az a +1000Ft?
Most ugorjunk a lényegre: az esti koncertek! Vilma és Mesi elmentek 30Y-ra, én pedig Rebivel, Zsófival, Domival és Mikivel belevetettem magam a The Ting Tingsbe. Itt már egyre erőszakosabbak voltak az emberek, én pedig egyre idegesebb lettem. Alapból nem vagyok egy beszólogatós ember, de most kitört belőlem az állat, és mindenkit kiosztottam aki csak egy picit is zavart. Persze előtte megvártam, hogy kellőképpen ideges legyek hozzá. A koncertek közti zenék valamennyire ezen is segítettek, főleg Lilly Allen Fck You-ja és Pink So What-ja, amiket a legjobb időben játszottak le a koncertre váró közönségnek, mivel előttünk állt 3 igen agresszíven tolakodó és lábtaposó Kalkbrenner-es csaj, mi pedig teli torokból üvöltöttük a fülükbe, hogy "fck you, fck you, fuck you very very hard", Ting Tingsen pedig ugyanezt tettük a Shut Up And Let Me Go alatt. Legalább bevált a taktikánk, mert MARS előtt szépen kimentek a tömegből.
Nem sokkal ezután elkezdték kipakolni MARSék cuccát. Én Shannon oldalán álltam, és pont jól ráláttam a hatalmas és gyönyörű dobarzenálra, ami hihetetlenül magasan volt felpakolva az állványra. Legnagyobb meglepetésemre a hjúdzs triádot is kihozták, amit általában inkább arénás koncertekre pakolnak ki, én pedig már akkor éreztem, hogy iszonyat jó koncert lesz, sok swet sweat muddafiggin' sweat-tel. Még konfettiágyú is volt, ami szegény Niki szerencsétlenségére pont előtte bújt meg, a vége pedig az lett, hogy lenyelt pár papírt. Volt egy kis csúszás, de amikor megszólalt az Escape, mindent elfelejtetett velem. Körülöttem mindenki ordított, sikított, énekelt, én pedig kezdtem átadni magam a zenének, annyira, hogy azt is alig vettem észre, amikor Jared Sopron helyett tökéletes angolsággal Szopron-t mondott, pedig előtte megfogadtam, hogy ha így mondja ki, én szét fogom röhögni magam. A setlistre már nem igazán emlékszem, de az akkusztikus rész nagyon megfogott. Van benne valami varázslatos, amikor Jared kiáll egy szál gitárral a kezében, és elkezdi játszani a Hurricane-t. Annyira gyönyörű volt, hogy azt el nem lehet mondani, hát még utána az Alibi... Mindenki megállt egy pillanatra, és egy emberként énekeltünk Jareddel, aki néha elcsúszott kicsit a rosszalkodó hangja miatt, de mi segítettünk neki. Neki is tetszett a közönség, mert közben kipillantott valakire a backstage-ben, mosolygott és bólogatott egyet. Ezt felénk is jelezte a "You people are beautiful" kijelentéssel, amitől én ott helyben olvadtam volna, ha nem nyomtak volna 4 oldalról.
Egy másik emlékezetes pillanat volt számomra a minden koncerten megtartott "What the fuck is wrong with you" Jared-jelenség. Az oldal ahol én álltam, rendesen tombolt, a másik viszont elég nyugis volt, ezért Jared odament, megkérdezte tőlük a mára szállóigévé vált mondatát, majd felszólította őket az ugrálásra. Visszaszámolt, mire mindenki elkezdett ugrálni a nyugis oldalon. A mi oldalunk persze azt hitte, hogy nekünk végre van egy kis pihi, de Jared hozzánk is átjött megkérdezni a kedvenc mondatát, nekem pedig már másodjára kellett rájöjjek: MARSon nincs megállás egy másodpercre sem, de ez pont így van jól.
Közeledett a koncert vége, Jared pedig felhívott pár embert a színpadra egy jó kis K+Q-hez. Hatalmas meglepetés volt, amikor megkért egy srácot, hogy fordítson neki angolról magyarra. Persze az elején csak azt láttuk, ahogy a 2 srác bizalmasan sutyorog, de aztán Jared felegyenesedett, felemelte a mikrofont, összeszedte magát, és kimondta a varázsszót, amitől mindenki sikítórohamot kapott: "Szeretlek!" Ezután újabb bizalmas eszmecsere következett a fordító sráccal, majd egy újabb kijelentés: "Van egy meglepetésem!", ebbe persze már beletört egy kicsit szegény nyelve. A következő szótól már pláne mindenki megőrült: "Visszatérünk!" Innen persze már angolul beszélt, én pedig még most is emlékszem minden szavára: "I wanna let you know, this is a very.. this is a big secret, we have to keep it together, okay, but I gotta tell you tonight, Thirty Seconds To Mars will be headlining the Sziget festival" Itt egy akkora tapsorkán következett, hogy a dobhártyám majd beszakadt, de nem érdekelt, teli torokból és tiszta szívből ordítottam én is a közönséggel. Sajnos ezután hamar vége lett a koncertnek, és én még most sem igazán fogtam fel mit is éltem át igazából. Persze a koncert utáni "rohangáljunk egy szál szétizzadt pólóban" akciómnak meg lett a következménye, de barátnőimtől kaptam egy pulcsit és egy bélelt dzsekit a hazaútra a saját kis vékony pulcsimra, és a szállodáig visszafele eszkimósztájlban nyomtam. Az utat persze gyalog tettük meg, de így is felejthetetlen nap volt.
A másnap elég érdekes volt. Koncert után hajnali 2-kor estünk be az ágyba, utána reggel 10-ig el kellett hagynunk a szobát. Én kikászálódtam az ágyból 9:30 körül, rekordsebességgel elkészültem és lementünk reggelizni a hotel éttermébe. Evés közben szembejött velem egy pár Marsos TIW deluxe dizájnos póló is, ami így a reggeli félkómás állapotomban eléggé meglepett. Ezután visszamentünk a szobába, és lehoztuk a csomagokat. Amikor kinyílt a liftajtó, már bent volt egy pasi meg egy csaj, de pont befértünk. Mivel én támolyogtam be utoljára a liftbe, engem ért az a megtisztelő feladat, hogy megnyomjam a lift gombját. Persze nem sikerült, mert ahogy megálltam és biztonságosnak éreztem a helyzetet, félig bealudtam. Vilma szólt rám, hogy "Timi, nyomd már meg a gombot hogy bezáródjon az ajtó!" Én hirtelen felriadtam és megnyomtam a gombot, viszont a srác és a csaj jót röhögött rajtam. Ezután a negyediken még egyszer kinyílt a liftajtó (nyolcadikról jöttünk), ahol szintén elfelejtettem megnyomni a gombot, vagy csak megint állva elaludtam, nem tudom. Mindenesetre amikor kiléptünk a szálloda halljából, Vilma tájékoztatott, hogy a srác akivel a liftben voltunk, a Pál utcai fiúk énekese volt. Én szokás szerint próbáltam javítani a helyzetemen a "lehetett volna rosszabb is" felfogásommal, és ezt mondtam: "Még jó, hogy nem humorista volt..."
Hát ennyi fért bele ebbe a 2 csodálatos napba, én szokásomhoz híven hoztam a formám,de az tuti, hogy sosem fogom elfelejteni. Thank you, Thirty Seconds To Mars!